Hogyan tovább, anygyaka anyukája lettem.

Van két szép, egészséges gyerekem, örülök nekik, boldoggá tesznek. Mégsem tudom, hirtelen, hogyan tovább, mert elveszítettem egy esélyt a harmadik kis csodára. Tudom, pici volt, nem kellett volna beleélni magam, a természet "dob" ilyet néha. Másoknak még ennyi sincs. Mind tudom, elfogadom, megértem. Mégis, mintha egy darabot elveszítettem volna a testemből, a lelkemből. Valójában tényleg el is veszítettem, hiszen bennem volt, és elvették egy műtőben. 

40 éves múltam, ha a korommal, a genetikával, vagy csak úgy általában az élettel kalkulálok, akkor a józan eszem tudja, érti, elfogadja, ami történt. A lelkem, aki hisz, remél, szeret, szintén elfogajda, de nem érti. 

32 és 38 éves koromban szültem a gyermekeimet. Egy fiú, egy lány. Mi mást is akarhatnék. Akarni, semmit, de vágyni, azt igen, vágytam egy harmadikra, aki meg is fogant 40 felett. Az alap veszteség mellett, ami legjobban fáj, hogy a férjem nemhogy nem akarta, de a véletlen fogant élet-lehetőségre is naponta nemet mondott, amit én elutasítottam, és nagyon rosszul esett. 10 éve együtt vagyunk, van már két gyerekünk, jó helyre érkezett volna a harmadik is. Nem tudom, mire szurkolt, de egy napon az ultrahangon nem volt életjel, nem volt szívhang s az első nagy kanyar után, hogy megjelent a két csík a teszten, most megint egy nagy kanyart kellett bevenni, hogy elveszítem, amit már hetek óta éreztem, hogy velem van, hogy nem vagyok egyedül. Ha arra szurkolt, hogy elvetéljek, hát nem sikerült. A vetélés elmaradt. Elmaradt vetélés (missed abortion) gyanújával a kórházba küldtek, ahol ezt megerősítették, de csak néhány nappal későbbre kaptam időpontot műtétre. Zokogtam, nem csak a veszteség miatt, hanem a tudat, hogy egy élettelen embryo van bennem rémálmokat, pánikrohamokat okozott számomra, hogy így kell sétálgatnom, elmennem az óvodába, vásárolni, stb. 

A férjem nem mondta, hogy sajnálom, akkor sem ha így érezte, a mai napig nem mondta. Egy idegen is hamrabb mondta, hogy sajnálom, mint ő, és ez fáj. Egyik este zokogtam az ágyban fekve, a kislányom aki még csak másfél éves, odabújt és megpuszilt, mintha érezte volna, hogy támogatásra van szükségem. Imádom érte. A kisfiam, 7 éves, már sokmindent ért, nyilván nem tud mit kezdeni a felnőttek vívódásaival, de hallotta, hogy sírok, és azt mondta: "Apa, anya sír". Erre a férjem annyit válaszolt: "Hallom". Nem jött oda, nem kérdezte mi bajom - bár gondolhatta volna. Sok idő múlva kimentem a mosdóba, a gyerekek már aludtak, mikor visszajöttem, azt kérdezte, idejössz: én pedig nem mentem, visszabújtam az ágyamba. Másnap azt mondta, minek játsszom a sértődöttet. Nem sértődöttség volt, és nem játszottam. Düh, szorongás, szomorúság, gyász, minden volt ez, csak nem sértődöttség. Talán azt vártam, hogy ha elsőre nem megyek, odajön és megkérdezi, mi a baj. Hát nem tette. 

Minden olyan gyorsan történt. És mivel az előző terhességem is rémes volt, végighánytam, rosszul voltam a férjem meg hetekig, hónapokig nem szólt hozzám, nem törődött velem, csak átkozódott, morgott, elvonult. Már majdnem félidős voltam, amikor a korionboholy mintavétel miatt kórházba készültem, nagyon féltem, a beavatkzástól, a vetélési kockázattól. Akkor azt mondtam neki, döntse el, akar családban élni, családot, vagy költözzön haza az anyjához. Nem költözött, és talán akkor már együtt vártuk a kis jövevényt, ha ő nem is boldogan. 

Nem akartam még egy ilyen terhességet, így is csak szitkozódott a pozitív tesztre és a bejelentésemre. Így hát felajánlottam, keressünk valakit, aki segít, ezt én belülről nem tudom megoldani, múltkor is alig sikerült. Felkerestem a Családsegítőt és beszéltem egy terapeutával. Az ő időpontja aznapra szólt, amikor nekem az ultrahang volt, amikor zokogva jöttem ki, hogy nincs szívhang. A műtét miatt, és mert egyébként is Pató Pál fajta, ezt halogatta, talán a jövő héten fog elmenni. 

Én úgy látom, és elmondásomból a családsegítő munkatársa is azt gondolta, hogy nem alapvetően a házasságunkkal van gond, de persze, mint minden kihathat arra is. Én is úgy látom, a családszemlélet a gond, az enyém hiten alapul, vallásgyakorló vagyok. A férjem az én kedvemért felvette a keresztséget, és Isten előtt is házasságot kötöttünk. Úgy éreztem, az, hogy nem vezették be a vallás világába, nem az ő hibája, én bevezetem, majd ő dönt. Csonka családban nőtt fel, az apja 3 éves kora előtt elhagyta őket, nevelőapák, mostohatestvér. Értem, hogy ilyet nem akar, nem akar a gyerekeinek, de nem az a megoldás, hogy ha már utat tört az élet, hárítunk, hanem előre és pozitívan kellene tekinteni. 

Most, hogy már elveszítettük a babát, angyalka lett belőle, ez a gond még fennáll és én nem tudom merre lépjek, hogy ezt végre magunk, maga mögött hagyja. És, hogy legalább utólag sajnálja, amin keresztül mentem, testileg, lelkileg, és az angyalkát. Azt odáig értem, a férfiak nem érzik, sem fizikailag, sem lelkileg, hogy egy terhesség mennyire része egy nőnek, mennyire megbolygatja a hormonjainkat, az érzelmeinket, és hogy pl. én azonnal szerelmes lettem a gyerekeimbe, azonnal össze voltam kötve, bogozva velük, egyek voltak a testemmel az első pillanattól, hogy tudtam róluk. 

A műtét egyik oldalról számomra feloldozás, megkönnyebbülés volt, újra ura lettem a testemnek, bár a hormonok még hetekig tombolnak, és a terhességi rosszullétek is megmaradtak. Másik oldalról űrt hagytak maguk után, mert a kis málnaszemet eltávolították belőlem, és szinte azonnal éreztem, amikor az altatásból felébredtem, hogy nincs velem. 

Maga a műtét se nem kellemetlen, se nem fájdalmas, maga a műtét lelkileg sem okozott traumát. A felvétel az osztályra, hogy ki kellett töltsek olyan lapokat, mint "magzati elhalálozási adatlap" az kiborított, sírva fakadtam. A várakozás a műtétre, a tágító hatását várni órákig, szintén kicsit örlőek voltak. A kórteremben öten voltunk. Két missed ab, két idős hölgy menopauza és egészségügyi kürett végett, és egy 20 éves lány abortuszra várt. Négyen türelmesen vártuk a sorunkat, hogy túllegyünk rajta, de aki abortuszra vár, örlődik, előtte, és utána is, neki trauma, és traumatikus állapotban is hozták vissza, zokogott, vigasztalhatatan, hiszen mi nem dönthettünk, ő ellenben saját döntése következményeként vett el egy életet. Senkinek nincs joga ítélkezni, vagy pálcát törni felette, bárki felett, nem posztunk, és távol álljon ez tőlem is. Én vigasztalni próbáltam, alig értem el a kezét, így a műtősfiú közelebb tolta az ágyamhoz, és sokat beszélgettünk a várakozás óráiban, míg felkelhettünk. 

Sok angyalka születik minden nap, csak ott, akkor három, és az volt az érzésem, nem hiába vagyok ott és akkor, tanulnom kell valamit, a saját és mások érzéseiből, a történtekből. Remélem sikerült. Imádkoztam, hogy el tudjam fogani, az Isten ad, az Isten elvesz. Elvették az én angyalkámat, és erről egyik percben higgadtan tudok beszélni, máskor úgy érzem elönt az agresszív kiúttalanság érzése, a végtelen szomorúság, hogy számolom, hány hetes lenne, mikor születne, hogy telt volna ez a nyár, ha ő tovább növekszik, mire készültem volna, volna, ha a volna ott nem volna... 

Marad a remény, hogy sikerül megoldanom a helyzetet a férjemmel, hogy esetleg együtt, közös döntéssel mégiscsak lesz egy harmadik gyermekünk. Imádkozom érte, miközben az angyalkámért is imádkozom, hogy leszálljon valahova, ahol szeretettel várják. 

 

Megosztás a facebookon